A feladatkerülés elkerülése

A Down-szindrómás gyerekek már nagyon kicsi koruktól hajlamosak lehetnek arra, hogy a feladathelyzetekből kilépjenek: bohóckodni vagy "rendetlenkedni" kezdenek, elmásznak/elszaladnak stb. Kisded vagy óvodás korban ez még belefér a "tipikus viselkedés" keretei közé, de az a kisgyerek, aki rendszeresen elkerüli a tanulási helyzeteket, könnyen válhat olyan iskolássá, aki kicsusszan a nehéz feladatok teljesítése alól, mégpedig hosszú éveken át jól begyakorolt módszerekkel. A feladatkerülés szokását tehát érdemes kis korban megszakítani, nem csak azért, mert aktuálisan zavaró, hanem mert később még komolyabb gondokat okozhat.

A probléma legjobb megelőzése lehet, ha kezdettől fogva szem előtt tartjuk a hibázás nélküli tanulás alapelveit és arra törekszünk, hogy a tanulási folyamat sikerélmények sorozatát jelentse. Például ha a feladatok mindig éppen csak annyira nehezek, hogy a gyerek még biztosan meg tudja oldani őket, kisebb az esélye, hogy a kudarcélmény elől menekülni akarva eleve elkerülje a feladatot is. (Természetesen az ő szemszögéből ezeknek közönséges játékoknak kell lenniük, amiket úgy szabunk rá, hogy tudjon bennük részt venni, játszani. Elég, ha mi tudjuk, hogy ez a játék milyen területeken hasznos.) Ne vizsgáztassuk, ne szerepeltessük, ne utasítgassuk, ne faggassuk folyamatosan, hanem játsszunk vele együtt és adjunk neki lehetőséget, hogy bármelyik ponton aktív szereplővé váljon. Haladjunk apró lépésekkel és legyen türelmünk a sikerekben lubickolni.

A hibázás nélküli tanulás szemléletét érdemes nem csak időnként előkapni, hanem tartósan beépíteni a közös tevékenységekbe. Erre az alapra viszont építkezhetünk még tovább is. Különösen hatékony lehet (vagyis mindkét félnek könnyebbség), ha a felnőtt nem a derült égből áll elő új meg új feladatokkal, hanem hagyja a gyereket játszani és kreatívan bekapcsolódik. A közös játékban egy idő után előállhatunk egy-egy apró ötlettel, amivel becsempészhetjük a tanulnivalót is. (Ehhez persze tisztában kell lennünk azzal, hogy a különböző fejlődési területeken aktuálisan milyen "tanulnivalók" vannak.) Pl. ha a gyerek kockákkal szeret játszani, kapcsolódjunk be a játékába, vagy ha ezt nem engedi, csak kezdjünk mi is játszani úgy, ahogy ő. Ha kopogtatja őket, kopogtassunk mi is, ha épít, építsünk mi is, stb. Teljesen hozzá és a tevékenységéhez alkalmazkodva lépjünk be és csak egyetlen apró változtatást tegyünk, amikor már megteremtődött a közös játékhelyzet. Ha színeket gyakorolunk, nevezzük meg a kockák színét, kérjünk tőle sárgát, építsünk zöld kerítést stb. Gyakorlatilag minden játékkal lehet számolni, csoportokat képezni (itt találunk ötleteket a matematikai fogalmak korai bevezetéséhez). A játékbabák tudnak mondókázni, kirakózni, képeket sorba rakni, az autók odagurulhatnak a helyes válaszhoz stb. Egy idő után a spontán játék kínálta lehetőségek önmagukban már nem feltétlenül elégségesek, különösen, ha közeledik vagy el is kezdődött az iskola és szükség van arra, hogy a szisztematikus feladatmegoldásra hangolódjunk rá. A gyerek életéhez azonban érdemes ekkor is a lehető legközelebb maradni és megfigyelni, hogy mi érdekli, mit szeret, mert a környezetében levő emberek, állatok, játékok, mesék, mesefigurák (sőt ételek) iránti vonzódását kihasználhatjuk a feladatok, az eszközök (és a jutalmak) megválasztásánál. Az első memóriajátékát elkészíthetjük a családtagok fényképeiből, a feladatlapokra rámásolhatjuk a kedvenceit (pl. ők "keresik" a labirintusban a gyerek kedvenc ételét) stb.

Egy másik, szintén kisded kortól alkalmazható stratégia, ha a lehető legtöbb felnőtt tevékenységbe bevonjuk, megkeresve, hogy az ő szintjén hogyan tud sikeresen "segíteni" (az idézőjel annak szól, hogy ez a segítés általában azt jelenti, hogy a felnőttnek nehezebb dolga van). Segíthet a spagettit összetörni, a zöldségeket, gyümölcsöket megmosni, az evőeszközöket a fiókból kiválasztani, szétosztani, szalvétát félbehajtani, hívni a családtagokat a vacsorához stb. A nem otthoni tevékenységeknél is megtalálhatjuk, melyek azok a mozzanatok, amelyeket egy kisgyerek is meg tud csinálni: a bevásárlókocsiba pézt dughat, az árut a kosárba pakolhatja, a parkolóautomatából kiveheti a jegyet, a levelet a postaládába dobhatja stb.

Feeley és Jones kifejezetten ajánlják a jutalmazást és a jutalmazási rendszerek használatát már kisded kortól, a feladathelyzetekből kilépés orvoslására is. Egy ilyen rendszer lehet pl. ha minden helyes válaszért felragasztják egy-egy kedvencük képet a falon levő lapra (tépőzárral többször is felhasználhatóak), majd a gyerek szintjéhez szabott számú jutalomképet beváltják valamire, amit szeret: elénekelnek egy dalt, játszanak valamit, megkaphat egy játékot egy időre stb.

Tudnunk kell azonban, hogy a jutalmazásnak nem csak pozitív hatásai lehetnek, és ezekről ritkán esik szó a sérült gyerekek nevelése kapcsán. Az állandó jutalmazás valójában nem a legjobb módszer arra, hogy egy cselekvés gyakoriságát növeljük. Az időnként és nem kiszámítható rendben jutalmazott cselekvések sokkal gyakoribbá válnak, mint az állandóan jutalmazottak. (A klasszikus példa a nyerőgép, de gondoljunk csak bele, ha egy kamasznak minden mosogatásért "jár" az esti tévézés, fog-e mosogatni, amikor nem lesz jó műsor?) De nem ez a legnagyobb baj. A rendszeres "külső" jutalom következtében a tevékenységek elveszíthetik "belső" jutalmazó jellegüket. A sokat jutalmazott gyerek nem a sikerélményért, a tanulás érzéséért, a teljesítmény öröméért vagy egyszerűen a kérdés keltette kíváncsiság miatt oldja meg a feladatot, hanem a jutalomért. Ha nem jutalmazza senki, nem is próbálkozik, minek tenné. Ennél sokkal jobban szeretnénk, ha azt tanulná meg, hogy a világ érdekes, a játékok, amiket együtt játszunk, izgalmasak, és nem kell senkire várnia ahhoz, hogy csináljon valamit, hanem önállóan is haladhat előre. Érdemes tehát a feladatelkerüléssel szemben is alapvetően a hibázás nélküli tanulásra és a gyerekre aktuálisan és általában is figyelő, személyre szabott módszerekre alapozni, a jutalmazást pedig időnként és ezzel kombinálva alkalmazni.

kép innen